Mi tagadás, vérzett a szívem, mikor megtudtam, hogy Mike Portnoy kiszáll a Dream Theaterből. Másfél éve, egy szeptemberi napon tudtam meg a hírt, és le kellett üljek. Mike egy eszelős jó dobos, és imádom a játékát, így hát okkal paráztam, hogy mi lesz így egyik kedvenc bandámmal. Portnoyt nem féltettem annyira, ő amúgy is egyszerre ezer zenekarban érdekelt vagy segít ki, de az Álomszínház miatt továbbra is aggódtam. Ők aztán megtalálták az ideális megoldást a kiakolbólított dobos druszája, Mike Mangini személyében, de innentől már Portnoy sorsa volt kérdéses, hiszen a DT-beli szappanopera után az Avenged Sevenfold sem számolt vele komolyan. Ezt csak említés szinten hozom fel, ugyanis igazán az durrantott nagyot, mikor napvilágra kerültek, kikkel kooperál Portnoy új bandáiban. Többek közt Neal Morse-szal (Transatlantic, ex-Spock's Beard) és Steve Morse-szal (Deep Purple) létrehozta a Flying Colors-t, de engem jobban érdekelt a másik zenekara, az Adrenaline Mob, melyben a Symphony X hangszálistenével, Russell Allennel szűrte össze a levet. Alább utóbbi frissen kijött debütjéről, szerintem 2012 eddigi legnagyobb durranásáról olvashattok.
Az Adrenaline Mob első koncertje tavaly nyáron volt New Yorkban, és Portnoy és Allen társaságában a Stuck Mojo-góré Rich Ward gitáros, a vele a Fozzy-ban is együtt nyomuló Paul DiLeo basszer lépett fel, valamint egy eladdig relatíve ismeretlen, de annál zseniálisabb gitáros, Mike Orlando. Már az őszi étvágygerjesztő EP is roppant biztató volt, de végül a lemez túlteljesítette minden létező elvárásomat.
Ward és DiLeo az Omertà felvételei közben megpattantak, így minden húros hangszert Orlando játszott fel a lemezre. Azóta kiderült, hogy a Disturbed kényszerpályára állítása miatt szabaddá vált John Moyer fogja kezelni eztán a basszusgitárt, másik gitárosra pedig nincsen szüksége a csapatnak, szerintük Orlando egyedül is képes lehet a dalok színpadi interpretálására.
A lemeznyitó és első kislemez Undaunted az EP-n még nem szerepelt, így aztán hatalmas kíváncsisággal estem neki - és abban a pillanatban végem lett, amint meghallottam. Ez kérem 2012 modern metal slágere lehet! Piszkosul eltalált tempó/főriff, feszes, keményen alapozós, szövegmondós verzerész, valamint egy óriási, telitalálat refrén. Itt kell megjegyezni, hogy Russ jóval karcosabban, tökösebben énekel ebben a csapatban, mint a Symphony X-ben, és ez kétségkívül a dalok előnyére válik, sőt, néhol már-már hörgésbe hajlik, amit csinál. Portnoy játéka jelentősen leegyszerűsödött, nem cifráz annyit, mint anno a Dream-ben, de azért beleteszi a tipikus kis csavarjait a muzsikába, hogy kétség ne férhessen ahhoz, hogy ki ül a cájg mögött. Orlando meg egy állat, ezt tudom mondani! Korábban sosem hallottam róla, de az alapján, amit a nyitódalban - meg úgy általában az összes többiben - leművel gitározás címén, annak kötelező tananyagnak kéne lennie a Föld összes rockgitárosának! Az Undauntedben levágott szólójára meg szavak nincsenek, a klipben nem is látni a pali kezét, miközben játszik... Szerintem űrlény...
Az Indifferent újabb emlékezetes Allen-dallamokat hoz, ezt is el tudom képzelni kislemeznótának, nagyon fogós dal. Az All In The Line ilyen líra-szerűen indul, a refrénje pedig ennek is baromi állat (a szövege meg eléggé súly...). Ezután jön az EP-n feltűnt Hit The Wall, ami egy tempós, groove-os, bólogatós jóság, az ezután érkező Feelin' Me-ben pedig ismét üvöltősre veszi a figurát Russ barátunk, nem is kicsit... Piszok jól áll neki, pláne, hogy még így is olyan dallamokat facsar ki a torkából, amilyenekről rengeteg énekes csak álmodik.
A Come Undone című Duran Duran-feldolgozás picit mintha kilógna az albumról, lehet hogy csak azért érzem így, mert itt kap a hallgató egy jó adaggal Russell sikításaiból. Nem volt egy nyilvánvaló választás a dal, de érdemes csekkolni, hogy az eredeti diszkósabb poposabb ütemeivel mit kezdett Portnoy. A szintén EP-s Believe Me is a dobos terepe, itt idézi fel a legtöbb elemet korábbi munkásságából, van egypár laikus számára lekövethetetlen firkászás - és persze a másik Mike, Orlando szólója is ismét vérprofi, dúdolható. A Down To The Floor pedig igazi földbedöngölős tempójával vesz le a lábadról.
Utolsó előttiként érkezik az Angel Sky, ami úgy hidegrázósan gyönyörű, hogy közben egy pillanatig sem megy át nyálba - annyi érzelmet raktak bele, hogy az nem igaz, a szövege meg telitalálat... Aztán már csak a Freight Train marad, ami tényleg egy vonatként vágtat rajtad keresztül, és arra tökéletes, hogy rányomj a PLAY gombra, és megint végigpörgesd a lemezt... Aztán még, újra meg újra...
Furcsa, hogy zsinórban negyedik éve annak, hogy már az esztendő első negyedében megtalálom az "Év Lemezé"-t. 2009-ben a Kreator, 2010-ben a Heathen, tavaly pedig ugye a Subversion albuma is hasonló fázisban talált meg, ezt a jó kis hagyományt folytatja Mike Portnoy új csapata. Komolyan kell velük számolni, az aztán biztos, mert az Omertà bemutatkozásnak több, mint ígéretes! Így kell metalt játszani 2012-ben - ez nálam egy akkora tízes, hogy a fal adja a másikat!
Tracklist:
1. Undaunted
2. Psychosane
3. Indifferent
4. All on the Line
5. Hit the Wall
6. Feelin' Me
7. Come Undone (Duran Duran-cover)
8. Believe Me
9. Down to the Floor
10. Angel Sky
11. Freight Train
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése