Pokoli egy dolog, ha az embernek felhalmozódnak a restanciái. Tavaly rengeteg olyan lemez jött ki, amiről írni szerettem volna, mert tetszettek/jók lettek/fontos előadók lemezei, de végül mégsem tettem. Viszont most, hogy már 2012 van, értelmetlen dolognak tartanám, ha ezeknek az albumoknak egész kritikát szentelnénk, miközben a friss termés meg csak érkezik a nyakunkra. Így hát sűríteni fogom a dolgot, és egy-egy alkalommal három tavalyi lemezt fogok bemutatni. Mai három fellépőnk a The Unguided, a Darkest Hour és végül, headliner pozícióban a Trivium 2011-es eresztése!
Trivium - In Waves (2011, Roadrunner)
A metalcore vonalról startolt floridai srácok az új évezred egyik sikercsapatának számítanak. Már egészen korán, az első albummal a Machine Headnek nyithattak, a kettes lemezzel, az Ascendancy-vel pedig már a Download-fesztiválon is felléptek, igen előkelő pozícióban. A hármas Crusade-del aztán borítottak kábé mindent, amit addig csináltak - Matt Heafy szinte teljesen elhagyta az üvöltéseket, és egy Metallica-hatásoktól/áthallásoktól hemzsegő (az Unrepentant nyitóriffje nagyon hajaz a Through The Neverére), mégis magas színvonalú és kiváló dalokkal telepakolt korongot tettek le az asztalra, ezzel sikerült a Metallicával és az Iron Maidennel is fellépniük, valamint a saját turné is beütött. Aztán jött a Shogun album, melyen kissé visszasúlyosodtak, és ezt a vonalat követik nagyjából az In Waves-szel is.
Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a Shogun és az In Waves között személyi változás történt a csapatban - a dobos Travis Smith lelécelt, az új lemezen már Nick Augusto játéka hallható Corey Beaulieu gitáros, Paolo Gregoletto basszer és Matt Heafy gitáros/énekes mellett.
Nagyon sokáig tologattam tavaly a lemezt, elsőre ugyanis egyáltalán nem nyűgözött le... Az elsőként a netre kiszivárgott Dusk Dismantled egy brutális korongot sejtetett, de aztán az első klipnek választott címadó dallamai már mutatták, hogy a csapat tagjai, bár csak elvétve játszanak dalokat a hármas lemezről, de már nem feltétlen vetik meg a Crusade dallamosságát. Heafy a megjelenés körüli interjúkban az In Wavest a kettes Ascendancy-hez vélte leginkább hasonlónak.
Az első rádiós nóta Built To Fall csavart nyitóriffje és Heafy énekdallamai révén hódít, aki azért üvölteni sem felejtett el, azonban a lemez egyik legérdekesebb momentuma az outró előtti Of All These Yesterdays - sosem hittem volna, hogy valaha hallom Matt Heafy-t magasan énekelni. Itt a kórus is telitalálat, a dal üvölt azért, hogy rádiós sláger legyen belőle! A keményebb oldalt a masszív betonozás Dusk Dismantled mellett az A Skyline's Severance képviseli, bár a gitárok itt is, akárcsak az egész lemezen remek harmóniákat hoznak.
Én úgy látom, ez a lemez egy felnőtt, beérett banda munkája. Nem ifjúkori düh, mint az első két lemez, nem is útkeresés, mint a Crusade - az In Waves-t egy olyan Trivium készítette el, mely megtalálta a saját ösvényét. Ne is veszítsék el soha, csak előre a megkezdett (megtalált) úton!
9
Darkest Hour - The Human Romance (2011, Century Media)
Ha egy zenekar melodikus death metalt játszik, az ember óhatatlanul a skandináv színtérre asszociál, noha a világ minden táján vannak ezt a zenét magas fokon művelő bandák. Ilyen többek között az amerikai Darkest Hour is, mely 1995-ös megalakulása óta a hetedik lemezét szállította le tavaly februárban. A John Henry énekes, Mike Carrigan és Mike Schleibaum gitárosok, Paul Burnette basszusgitáros és Ryan Parrish dobos (ő 2011 végén kiszállt) alkotta formáció Peter Wichersszel (Soilwork-gitáros) vonult stúdióba, és saját bevallásuk szerint történetük legdallamosabb albumát alkották meg.
A fenti kijelentésben nem kevés igazság rejtőzik, valamelyik lépcsőfokra mégis banánhéj került. Jobbára 3-4 perc körüli, tempós szerzeményekből áll a lemez, Henry smirgliszerű, picit károgósnak ható, néhol dallamos üvöltéseivel. A gitármunka, a harmóniák mindenütt fogósak, Ryan Parrish pedig rengeteg tuka-tuka témát használ, ettől játéka picit fantáziátlannak tűnik. A Savor The Kill, a Love As A Weapon és a Your Everyday Disaster nem véletlen lett az album promóciójának részeként online előre bemutatva, ugyanis az amúgy is fogós albumról tényleg a legdallamosabbak, énekileg is.
Amivel viszont igazán nem tudtam mit kezdeni, az a Terra Solaris címre hallgató, majdnem kilencperces (!) instrumentális tétel. Durvulat vonalon az epikus témák nagyon keveseknek állnak jól, a Darkest Hour sem tartozik ezek közé. Pedig a témákkal itt sincsen baj, csak egyszerűen túlhúzzák a dalt, mint alföldi parasztasszony a rétestésztát, emiatt sablonosnak, unalmasnak hat. Kilenc percen keresztül borzalmasan sok belőle, ha a durván a felénél elhelyezkedő kiállásnál véget vetnének a dalnak, egy büdös szót sem szólnék, de ilyen hosszúságban teljesen felesleges volt a lemezre tenni, kapásból két nóta beférhetett volna a helyére. Nem ez zárja amúgy a lemezt, hanem a Beyond The Life You Know, mellyel ugyancsak nincs semmi baj, akárcsak a többi énekes dallal.
A fenti bekezdés tartalma erősen lerontotta a pontszámot, ha ez nincs a lemezen, egy erős nyolcasra jók lettek volna, így viszont marad a hetes, és a remény, hogy még egy ekkora baklövést nem követnek el a következő albumon.
7
The Unguided - Hell Frost (2011, Despotz)
Friss hús a melodeath-színtéren a svéd The Unguided, de a tagok már kipróbált arcoknak számítanak, az állandó tagság négyötöde megfordult már a Sonic Syndicate soraiban, vagy épp még most is ott zenél. Előbbi vonal zászlóvivője a hörgésért felelős Richard Sjunnesson (akinek fejéből kipattant amúgy az Unguided ötlete), valamint a dallamos énekért és a gitárszólókért felelős Roland Johansson, míg a második csoportba a gitáros/billentyűs Roger Sjunnesson és a dobos John Bengtsson tartoznak. Az egyetlen Sonic Syndicate-szűz a bandában a basszer Henric Carlsson, aki a Dead By April volt-, a Cipher System jelenlegi négyhúrosa. (Most a jelenlegi tagságot soroltam fel, a Hell Frost-ot a Scar Symmetry kötelékébe tartozó Jonas Kjellgren basszusozta fel, a billentyűkért pedig a Dead By Aprilből Pontus Hjelm felelt, sőt, még a Hypocrisy-főnök Peter Tägtgren is hallatja hangját a Pathfinder című dalban.)
Miután nagyjából elrendezgetted magadban ennek a roppant furcsa válogatottnak a tagjait, hogy ki hol/miért/mennyiért zenélt korábban illetve most, és konstatáltad, hogy valamennyien minőségi muzsikusok, elárulhatom, hogy a formáció debütáló albuma, a Hell Frost ennek megfelelően egy bivaly anyag lett, keveréke a svéd szimfo-melodeath erő és az egekben szárnyaló dallamok mágikus pillanatainak. A legjobb példa erre a klipesített Phoenix Down (attól a pre-kórustól mindig kiráz a hideg), de Roland Johansson minden nótában meglepi a hallójárataidat valami piszok fogós dallammal, amit aztán napokig nem bírsz kiverni a fejedből. És belegondolni is bizsergető, mi lett volna, ha az eredeti terveknek megfelelően sikerül megnyerni egy kis vendégéneklésre Mickael Stannét (Dark Tranquility), vagy még inkább Hansi Kürscht a Blind Guardianből.
A jövő melodeath reménységei (hmmm, ilyen tagsággal?) közé simán felsorakozott az Unguided, mi több, a közönség már most megtalálta őket, ennek egyik legékesebb bizonyítékaként a felvezető Betrayer Of The Code nóta az első helyen nyitott a svéd iTunes Rock Charton. A következő album akár még nagyobbat is durranhat, érdemes odafigyelni rájuk.
8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése