2013. március 6., szerda

Paddy and The Rats - Tatabánya, Roxxy, 2013. 02. 23.

BB


Az előző évtized közepén valami egészen elképesztő méreteket öltő folk-hullám alakult ki az európai keményzenei színtéren. Addig nagyon underground volt ez a vonal, és bár folkos elemeket jó néhány banda alkalmazott, magának a folk metal műfajnak jószerivel a Skyclad-et leszámítva nem volt jelentős sikereket elért képviselője. A kétezres években a Finntroll és (főként) a Korpiklaani sikere nyomán számolatlanul alakultak a népi hangszereket használó bandák, melyek jobbára a skandináv és a kelta népzenei elemeket vegyítették hol zúzósabb, hol lazább, rockosabb dolgokkal. Érdekes ugyanakkor, hogy a keltás-kalózos témákat punkrockos alappal vegyítő csapatok zömmel Amerikából származnak, leghíresebb képviselőik a Dropkick Murphys és a Flogging Molly. Mindezt egyfelől gyorstalpaló gyanánt meséltem el, másfelől pedig, mivel korán érkeztünk aznap este a Roxxy-ba, az ír kocsmapunkot játszó miskolci Paddy and The Rats koncertje előtt is volt időm ezt végiggondolni.

A korai érkezés oka a frontember Paddy O’Reilly-vel leegyeztetett alapos beszélgetés volt, mely végül a koncert utánra csúszott, nemsokára ezt is olvashatjátok a Carbonon. Közben szép lassan elkezdtek szállingózni az emberek, és nagy meglepetésemre minden korosztály képviseltette magát. Őszintén megmondom, nem nagyon voltam otthon a miskolci zenekar munkásságában, a slágeresebb dalokat ismertem tőlük a buli előtt, de nyilvánvaló, hogy népszerűségük egyre növekszik, köszönhetően húzósra, pörgősre vett, dallamos szerzeményeiknek. Már harmadik albumát adta ki tavaly év végén a patkánysereg, és Rajmund már megemlékezett a Tales From The Docksról, így én erre nem is térnék ki. Csak még két érdekesség: tudtommal 2010 óta a Paddy and The Rats a legkeresettebb magyar előadó az iTunes-on, sőt, már nem csak ők játszanak feldolgozásokat, hanem egy spanyol zenekar repertoárjában is szerepel egy dal a Rats On Board debütről. Hát ennek alapján tessék közelíteni a zenekarhoz!

Nem túlzok tehát, ha azt mondom, hogy óriási tömeg volt, a tánctéren már csak lapjával lehetett állni. Őrületes hangulat uralkodott már a nyitó dal alatt, a srácok tenyeréből evett az ezer fokon égő publikum, és rendesen el is fogyott a teremben a levegő. Paddy-ék nem hoztak magukkal előzenekart, így fél tizenegykor robbantak a színpadra, és majdnem két órát játszottak. Hátul természetesen Seamus Connelly dobos helyezkedett el, aki amellett, hogy a masszív alapokat biztosította Vince Murphy-vel együtt (aki piros tarajjal, Celtic-mezben küldte végig a bulit), vokál terén sem vallott szégyent, sőt, a műsor vége felé ki is jött  a dobcájg mögül frontemberkedni. A színpad két szélén a gitárosok adták az oldalvédet, a már említett Vince Murphy basszerrel átellenben Lord Joseph MacOnkay eregette a minőségi riffeket, és szólózott is olykor (például a fenomenális Ghost From The Barrow-ban). Érdekes, hogy Joseph és Vincent korábban egy egészen más műfajban álltak helyt, az ugyancsak miskolci, glam rockban utazó (sajnos már feloszlott…) Disco Express húros szekcióját alkották sokáig. Középen Sam McKenzie bendzsós/skótdudás/hegedűs/furulyás és Bernie Bellamy harmonikás helyezkedett el a hol gitározó, hol csak éneklő Paddy két oldalán.

Na és a dalok! Hogy mennyi zseniális szerzemény fért bele ebbe a két órába! Minthogy setlistet nem tudtam vadászni, nem fogok minden dalt megemlíteni, emellett rengetegszer magával ragadott a feeling, így nem tudtam mindenhol a dalcímekre figyelni. Mindenesetre vegyesen válogattak mindhárom lemezükről. Természetesen a nagy klasszikusokat fogadta a legnagyobb őrület, mint például a Clock Strikes Midnightot (mekkora bendzsótéma van már benne!), vagy a Pilgrim Of The Roadot (előtte, ha nem csalt a fülem, Sam McKenzie a Titanic betétdalát játszotta furulyáján), de a Farewell To Jenny is nagyot ütött azzal a felejthetetlen refrénnel. A drámaian monumentális Ghost From The Barrow is hasított, mely nálam az új lemez (és egész diszkográfiájuk) fénypontja. Az újak közül biztosan volt még Bastards Back Home (naná!), Let’s Go Johnny!, Druken Tuesday, a szerelmes I Always See You, az okosan felépített Red River Prince, melynek gyors refrénje sok lábat indított be a teremben, de a Tales leggyorsabb, legkíméletlenebb száma, az első ráadást lezáró Here We Go is előkerült, valamint asszem volt Captain’s Dead is, melyben mind a hat tag vokálozott.

Persze, a közönség valószínűleg meg is lincseli a zenészeket, ha az első két album további klasszikusait kifelejtik, gondolok itt például a bennem bajor sörfesztivál feelinget ébresztő Fuck You, I’m Drunked!-ra, mely amellett, hogy engem is sörivásra késztetett, bizonyította a zenekar sokoldalúságát is. Az Irish Washerwoman is előkerült - kevésbé nyilvánvaló dal, de lehet rá bulizni, és a közepébe illesztett betét is ütős volt. De rázendítettek Paddyék az Immigrant’s Sonsra, a Drunken Sailorra és a Hurry Home-ra is, volt Brotherhood, Never Walk Alone (Paddy egyedül tolta gitáron, és persze zengte a terem a szöveget), Wicked Suicide, és második, végső ráadásként elhangzott a Freedom, mely egyértelműen a legnagyobb őrületet váltotta ki. Mikor előtte levonultak a zenészek, már nem is a „Vissza-vissza!” rigmust skandáltuk, hanem azt, hogy „Freedom! Freedom!” Hát, katartikus volt, megmondom őszintén, az előadás pedig nem különben. Hiába, ez az ő Enter Sandmanjük, hehe. Sajnos Whiskey In The Jar nem volt - ha már a Metallica szóba került...

Bődületes koncertet adott a Paddy and the Rats, ha nagy meglepetés nem történik, akkor dobogós helyen lesz az év végi listámon. Ha a közelben játszanak, és szeretnél óriási hangulatban eltölteni két órát, ki ne hagyd a bulit!

A képekért köszönet a kemma.hu-nak

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése